Mindannyian mesemondók vagyunk. Mindannyiunknak vannak történetei. Amikor elolvasunk egy sort a regényből, a bennünk élő mesemondó egészíti ki a hiányzó részeket, ő festi meg a képeket. Ha egy fiatal nőt látunk, amint feltántorog a színpadra, előérzetünk rögtön megpróbálja megfejteni az okokat: tán tragédia érte, összetörték a szívét, de az is lehet, hogy megzavarodott. Ahelyett, hogy hagynánk a színházat, a színpadot megválaszolni ezeket a kérdéseket, mi azt szeretnénk, ha a néző is belépne a szobába, és velünk együtt oldaná meg a rejtélyeket, s együtt fűznénk össze az összetartozó szálakat azokból a képekből, amiket mi hozunk létre.

Előre nem tudjuk, hogy az esti história hova visz bennünket, a néző jelenlétének ereje, továbbá minden, amit magával visz, az emlékei, egy-egy tárgy, egy ruhadarab, vagy bármi, amit úgy ítél, hogy lendületet adna a színpadon munkálkodó színészeknek, mind-mind segítenek megtalálni a mesénket.

Szereplők/ Actors: Alexis Latham, Andrew Hefler, Ben O'Brien
Rendező/ Director: Alexis Latham

Kritikarészlet az Élet és Irodalomból:

“…Ennek megfelelően az improvizációs esteknek a mesélés szolgáltat keretet. A Story Room már a nevével is jelzi, hogy a második emeleti (nem túl nagy) terem különböző történetek terepévé változik át arra az időre, amíg az előadás zajlik. Ez a produkció három emberre épít, és a lényege, hogy amíg egyvalaki történetet rögtönöz, a másik két szereplő a narráció hiányzó részeit tölti ki játékával. Lathamhez – aki gyakorlottan ontja magából a szórakoztató, szürreális vagy éppen megrázó történeteket – két amerikai származású színész csatlakozik. Egyikük Ben O’Brien, aki bármikor képes meglepetést okozni favicceivel, de rendelkezik azzal a csodálatra méltó tudással is, hogy a felfokozott hangulatban, a legnagyobb röhögés közepén, hirtelen megállítsa a pillanatot, s fájdalmas emberi drámával töltse ki úgy, hogy egy másodperc alatt néma csend uralkodjon el a nézőtéren. A másik színész pedig Andrew Hefler, akinek erőssége közvetlenségében van és abban, hogy minden megnyilvánulása közelít a köznapihoz, ezáltal természetesnek hat. A három színész szédületes két órát épít fel, miközben képesek folyamatosan izgalmasak és szórakoztatóak maradni, ráadásul jeleneteiket a nézőktől kölcsönvett tárgyakra és szavakra építik, így a közönség úgy érezheti, bevonják az előadásba…”